25 végzős diák számára szólt utolsó alkalommal a csengő június 15-én a virágokkal ünnepi díszbe öltöztetett Vértessomlói Német Nemzetiségi Általános Iskolában, ahol a tornaterem falain fotómontázsok idézték a múltat, s érzékeltették az idő rohamos múlását.

A ballagók hol meghatódott, hol mosolygós tekintettel lépdeltek a megszokott falak között, s vettek búcsút pedagógusaiktól, társaiktól, s Novákné Heckenast Mónikától, osztályfőnöküktől.

Zsúfolásig megtelt az iskola tornaterme szülőkkel, nagyszülőkkel, testvérekkel, rokonokkal, barátokkal és ismerősökkel, a búcsúzó diákokat büszke, féltő, s gyakran könnyek páráiban komolyodó tekintetek követték, hiszen valóban olyan gyorsan elszállt ez a nyolc esztendő.

A diákkori csintalanságokat, az emlékek örökkévalóságát, a szövődött barátságok erejét, a jövőbeni lehetőségeket, a reményteli várakozás gondolatait fogalmazták meg versek, dalok, s bár a mondatok, a múltidéző képkockák gyakran csaltak mosolyt az arcokra, azokon végig felsejlett a búcsúzás fájdalmas érzése.

Mint ahogy Mosonyiné Hofer Szonja intézményvezetőtől is elhangzott a ballagókhoz szólva: százféleképpen élitek át a jelen pillanatait. Vannak, akik önfeledten billenek át életük egyik szakaszából a következőbe; vannak, akik az örökkévalóságnak érzett „iskolai rabság”-ból repülnek át éppen a korlátok nélküli szabadság világába, és vannak, akik kényszerűen megállnak, körülnéznek és döbbenten fedezik fel, hogy immár egyre több minden múlik rajtuk, csak rajtuk. A döntésekről pedig előbb vagy utóbb valamennyien megtanuljátok, hogy meghozataluk nem csupán és nem elsősorban jog, hanem sokkal inkább: felelősség.

Gondoljatok néhány pillanatig mindazokra, akik segítettek, bíztattak, bátorítottak benneteket az elmúlt évek során. A szüleitekre, családtagokra, akik a legnagyobb nehézségek idején is mellettetek álltak. Eljött az ideje a hálának, a köszönetnek. Nevetekben az egész családi közösségnek köszönöm azt a sok segítséget, amit az általános iskolai évek alatt kifejtettek, és kívánom, hogy az Önök büszkeségei, a mi diákjaink megállják helyüket további életük során. Az igazgató azt kívánta a végzősök számára, hogy az itt szerzett tudás és képességek birtokában sok sikert érjenek el új iskoláikban és később, a felnőtt életükben, s azt kérte tőlük, hogy örökre őrizzék meg első iskolájuk emlékeit.

A későbbi osztálytalálkozókon felidézendő emlék- és élménygazdagságról tanúskodtak Wohl Zsófia gondolatai is, aki a ballagók nevében búcsúzott, s „az utolsó szó jogán”, bízva a felelősségre vonás elmaradásában, azt is elárulta, hogy volt némi közük az ötös terem leszakadt függönyéhez, a fiú öltözőben tavaly keletkezett gyümölcspüréhez, de még a fiú WC és az U2 leszakadt ajtajához is… Hálával gondolunk vissza osztályfőnökeinkre, akiknek komoly szerepe van az osztályközösségünk kialakulásában. Mi annyira dacoltunk a csapatépítő játékaikkal, hogy ebben a közös dacban végül sikerült összekovácsolódnunk – hol humorral, hol személyes, komolyabb gondolatokkal szólt a köszönetnyilvánítás, nem feledkezve meg a szülőkről sem, akik néha cinkostársak voltak a hiányzásoknál, akik velük együtt sírtak a nehéz napokon, s akik mindig ott álltak mellettük, ha támogatásra volt szükségük. A búcsúbeszédet záró, a szülői szív számára minden bizonnyal legkedvesebb mondat így szólt: reméljük, hogy egy nap tényleg olyan jó emberek leszünk, amilyennek ők már ma látnak minket.

A ballagás képeit a Fotógalériában tekintheti meg!