Elhunyt bányásztársaikra emlékeztek Vértessomlón
Ha munka után egyikünk többé nem jőne fel, zokogja el fájó szívünk: pajtás, Szerencse fel!... – szólt az egykori társak előtt tisztelgő bányászdal a helyi dalkör előadásában szombaton a vértessomlói temetőben, ahol lélekharang jelezte 17 órakor a Szent Borbála napi megemlékezés folytatását.
Az önkormányzat és a helyi bányászok által szervezett program hagyományosan szentmisével kezdődött a templomban, majd a temetőben kialakított emlékhelynél folytatódott. Vértessomlón első alkalommal 1992-ben a nyugdíjas székházban gyülekeztek Szent Borbála napi ünnepre, a program szervezéséhez két évvel később csatlakozott az önkormányzat. 1998-ban készült el a temetőben a kegyeleti emlékfal, azóta ott róják le tiszteletüket a szentmisét követően.
A rendkívül nehéz fizikai munka, a szélsőséges körülmények, a víz, a por, a mélyben töltött évek, évtizedek mindenkit megviseltek, súlyos nyomokat hagytak bányászainkban. Ezek a nyomok, ezek a sebek a községet is érintették, hiszen bármerre nézünk, nincs olyan égtáj Vértessomló körül, ahol a bányászkodás nyomai ne lennének szembetűnőek – hangzott el Igó István polgármestertől, aki a bányászszerencsétlenségeket is felidézte: a tatabányai aknában 1899 és 1978 februárja között 142 bányász vesztette életét, Tokodon 51-en, Márkushegyen 1983 júniusában 37 bányász hunyt el sújtólégrobbanásban. A polgármester hangsúlyozta: egy olyan település temetőjében hajtanak fejet, ahol nagyon sok egykori bányász nyugszik, akiknek kijár a tisztelet, a méltó emlékezés, akiket kötelességük soha nem feledni.
Rising Károlyné, Várgesztes polgármestere, akinek édesapja a régi XX-as aknán volt lőmester, személyes emlékeit osztotta meg a jelenlévőkkel. Milyen mélyre szállnak le? Meleg, vagy hideg van a föld alatt? Milyen nehéz a szívlapátnyi szén? Szabad-e beülni a csillébe, s ha tilos, akkor kipróbálták-e valaha? – idézte fel a gyerekkori kíváncsiskodó kérdéseiket, s édesapja mosolygós, meleg barna tekintetét, amikor így felelt: a bánya nem kislányoknak való... Sokszor láttam fáradtnak, de gyakrabban vidámnak. Minden napért hálás volt. Csend akkor volt a házban, ha sújtólégrobbanásról, vagy más szörnyűségről értesültünk. Hallgattuk a rádiót és szüleink példáját követve imádkoztunk, reménykedtünk...
A múltidéző, hősi halált halt bányászok és embert próbáló hivatás emléke előtt tisztelgő gondolatok után Encz Attiláné önkormányzati képviselő ezekkel a sorokkal kérte a kegyelet virágainak elhelyezésére a jelenlévő településvezetőket, az oroszlányi, környebányai, várgesztesi, vértessomlói bányász szakszervezetek képviselőit: Uram! Adj nekik szárnyakat, hogy repülhessenek... ne legyen a föld gyomra többé béklyó testükön... adj nekik fehér leplet, s a gondtalanság kék habjait, hogy elűzzék a feketeséget...