„Kegyelmes jó Anyánk, tekints a foglyokra, óh nagyirgalmú Szűzanyánk, vezesd őket haza! Itt vannak a szegény árvák, a bús édesanyák, töröld le könnyeiket, kedves Édesanyánk…” – csendült fel a fájdalmas ének a Német Kultúregyesület Dalköre előadásában január 12-én, a 2025-ös esztendő első várgesztesi eseményén.

A szentmisét követően a Vértessomlóról, Környéről és helyből érkező emlékezők a Hősi Emlékműnél gyülekeztek, hogy fejet hajtsanak a nyolcvan esztendővel ezelőtti, 1945. január 6-ai tragédia elszenvedői előtt: aznap Várgesztesről hatvanhat 15 és 55 év közötti férfit hurcoltak el „málenkij robotra”.

A történelem nem csupán emlékezet, imádság egymagában, hanem tanítónk… az út, amely a mennybe vezet, a szeretet útja. Nem az erőszaké, nem a fegyvereké, nem az erőszaké, nem az emberi hatalmaké, nem a hatalmaskodóké, hanem a szenvedőké, az alázatosoké, akik a szeretet útját járják. – hangzott el Rohrbacher János plébánostól, aki Szent Pál apostol korintusiakhoz írt első leveléből idézett, majd így fogalmazott: kérjük a jóistent, hassa át szívünket, lelkünket a szeretetből élő megfontolás, az emlékezet. Adj uram örök nyugodalmat nekik. Nyugodjatok békében, bárhol is pihentek a föld poraiban…

A nyolcvan évvel ezelőtti esemény 24 várgesztesi családot érintett. Az utasítást végrehajtó katonák válogatás nélkül elvittek mindenkit, számukra csak az volt fontos, hogy összetereljék a parancsnokaik által meghatározott számú embert a kényszermunkára. A férfiak és a nők kivétel nélkül mindannyian kemény fizikai munkát végeztek, és a napi teljesítményük után kapták meg a fejadagot, ami olyan kevés volt, hogy az emberek egyszerűen éhen haltak az embertelen körülmények következtében… Több évnyi megpróbáltatás után csak töredékük tért haza... – szólt a fájdalmas múltról Eckné Csákvári Valéria polgármester, hangsúlyozva a mindenkori emlékezés fontosságát: ma azért emlékezünk, hogy tiszteljük ezen nők és férfiak bátorságát és az erejét. Az ő áldozatuk emlékeztet bennünket arra, hogy milyen fontos az emberi méltóság, a szabadság és az igazság védelme. Egy olyan világban, ahol sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni a múlt tanulságait, kötelességünk emlékezni és emlékeztetni. Ma nemcsak az elhurcoltak fájdalmát siratjuk, hanem az életet, amelyet továbbítottak nekünk. Hiszen, bár sokuk teste ott maradt az idegen földeken, emlékük itt él közöttünk, a családjaik történeteiben, a közösségeink lelkében…

A várgesztesiek el nem múló, kitörölhetetlen sebeit Hartdégen Sándorné, a Német Nemzetiségi Önkormányzat elnöke így idézte fel: itthon a háborúban kifosztott faluban csak asszonyok, gyerekek és idős férfiak maradtak. Minden munkát nekik kellett elvégezni. Szántottak, vetettek, arattak, hogy legyen mit enni. Tudjuk, hogy Gesztesen gyenge minőségűek a földek sokkal többet kellett dolgozni a mindennapi kenyérért. A faluban nagy volt a szomorúság, a II. világháborúban többen elestek, sok volt az özvegy és az árva, és ehhez jött még a Malenkij robot. A hosszú menet első napja somlóig tartott, ott pihenő volt, majd gyaloglás egészen Bajáig, de addigra már két gesztesi férfi életét vesztette. A hideg, a nem megfelelő öltözet miatt és az otthonról hozott élelem is elfogyott már. Baján vagonokba kerültek: ötvenen egy vagonba. 5 nap 5 éjjel megállás nélkül folyamatosan úton voltak. Szorosan egymáshoz préselve, szinte mozdulni se tudtak, de ennek ellenére minden nap volt valaki, akinek lefagyott egy végtagja. Temesvárra érkezve, nem javultak a körülmények, két személyes cellákba 25 embert tuszkoltak be. Nem volt mosdási lehetőség, nem volt ivóvíz, a pocsolyákból ittak, malteros ládába hoztak egy kis csalán levest. Árnyékszékként egy mély gödör szolgált, amelyet egy vékony deszka hidalt át, a sok elgyengült ember közül többen bele estek, de kisegíteni nem szabadott őket, így ott lelték halálukat. A Vöröskereszt közbenjárására 3 gesztesi és egy somlói fiatalt, akik még csak 17 évesek voltak, kiszabadítottak Temesvárról és Szegedre hozták őket. Ott apácákhoz kerültek, akik próbálták felerősíteni a szervezetüket. Nekik sikerült 1945. április 28-án – lefogyva, sok kegyetlen, durva bánásmódot elszenvedve – hazaérniük. A többiekre még hosszú, borzasztó évek vártak. A Malenkij robot Várgesztestől 26 áldozatot követelt, többet, mint az első és második világháborúban elesett katonák létszáma együtt. Sok család érintett a faluban, akik a háborúkban, a Malenkij robotban vesztettek el apát, fiút, testvért, és mind a mai napig nem tudják, hol nyugosznak a messze távolban, nem búcsúzhattak el tőlük, sose látták sírjukat…

Az elnök bejelentette, hogy az év során a nemzetiségi önkormányzat tervezi a „Valahol a Duna mentén” című film levetítését. A filmet 1998-ban Varga Ágota készítette az akkor még élő 7 várgesztesi férfival, akik átélték ezeket a megaláztatásokat a különféle táborokban. Ők, akik addig nyilvánosan nem beszéltek, de még a családjukban sem, mert szégyellték, amit velük tettek. Végül megnyíltak és elmondták az életüknek ezen szinte kibírhatatlan éveit, hogy a film segítségével a leszármazottak is megismerhessék azokat az embertelen körülményeket, amiknek elszenvedői voltak.

Az áldozatok és a tragédiát elszenvedő családok előtti tisztelgésen a Német Kultúregyesület Dalköre énekeivel, az általános iskolások verssel, az önkormányzatok és a gesztesi hagyományőrzők a kegyelet virágainak elhelyezésével hajtottak fejet a Hősi Emlékműnél.

Az esemény képeit a Fotógalériában tekintheti meg!