„Jó lett volna még egy kicsit élni.” – Jankovich János zászlós utolsó szavait 1945 márciusában Tomka Emil harctéri naplója örökítette meg. Az 1. huszárhadosztály Vértes hegységben való második világháborús helytállását és felmorzsolódását bemutató kiállítás nyílt meg „Az utolsó töltényig” címmel szeptember 11-én a várgesztesi Keltike Házban, a tárlatot Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter ajánlotta az érdeklődők figyelmébe.

A kiállítás megnyitója előtt a temetőben lévő katonasíroknál gyülekeztek az emlékezők, köztük dr. Kancz Csaba főispán, Popovics György vármegyei elnök és a környező települések polgármesterei.

A II. világháború emlékműve előtt megállva tiszteletteljes főhajtással emlékezünk mindazokra, akik életüket áldozták a szabadság és a béke ügyéért. Ez az emlékmű nem pusztán a múlt iránti tisztelet jele, hanem intő jelként is szolgál: emlékeztet bennünket arra, hogy a háború embertelensége és pusztítása soha többé ne ismétlődhessen meg – hangzott el Eckné Csákvári Valéria polgármestertől, majd Szebenyi István, a Had- és Kultúrtörténeti Egyesület elnöke fejezte ki köszönetét a várgesztesiek, s mindazon települések számára, amelyek gondozzák a sírokat. 80 év telt el a II. Világháború befejezése óta. Itt azok nyugszanak, akik a 1. huszárhadosztályból Várgesztes közelében estek el, Vértes szerte vannak még ilyen temetőink, nagyjából 100-150 jelölt sír található, Gánton, Kápolnapusztán, Kőhányáson, Körtvélyespusztán. Ezeket a sírokat közösen az önkormányzatokkal, erdészettel gondozzuk és tartunk megemlékezéseket azon katonák tiszteletére, akik hősiesen védték a hazát. Egy talpalatnyi földet vér nélkül nem adtak. Itt a Vértesben 1944 decemberétől egészen 1945. március 16-áig, a nagy bécsi offenzíva megindulásáig tartottak ki a huszárok. Egy maroknyi embert kell elképzelni. A lovas hadosztály teljes létszáma majdnem 19 ezer fő volt a megalakulásakor, s mire ideértek, már csak 3600-3800-an voltak. Itt a Vértesben minden olyan útlezárást, amit meg lehetett oldani az erdőben, támpontszerűen megoldottak, hogy a Vörös hadsereg ne tudjon átszaladni olyan könnyen Bécs felé. Ez egészen 1945. március 16-áig sikerült, ám addigra olyan létszámbeli és technikai fölénybe kerültek itt a szovjet csapatok, ami ellen már ez a maroknyi ember nem tudott védekezni. Ide mindig örömmel jövök, mert látom, hogy a falu szorgos népe rendben tartja a sírokat, megemlékezik a katonákról. Önök nélkül ezek a sírok fenn sem maradtak volna. Ezeket a sírokat lopva is megkapálták az ötvenes-hatvanas években, amikor még megtorlás járt érte, ezért hálás köszönet minden falusi embernek, aki tett ezért valamit! – fogalmazott.

A kegyelet virágainak elhelyezését követően Bognár Károly atya ezekkel a szavakkal áldotta meg az emlékművet és a sírokat: Istenünk, szálljon áldásod erre az emlékműre, hogy mindenkiben, aki rátekint, részvétet, a háború áldozatai iránti tiszteletet ébresszen… Azokat pedig, akikre itt fájó szívvel gondolunk, fogadd az örök béke honába. Zaklatott és szörnyű véget ért földi életük után Te légy számukra a megnyugvás, a boldogság és a véget nem érő élet…

A Keltike Háznál Eckné Csákvári Valéria polgármester Babits Mihály gondolataival köszöntötte a megjelenteket: "Múlt nélkül nincs jövő, s mennél gazdagabb a múltad, annál több fonálon kapaszkodhatsz a jövőbe." Elmondta, hogy a bemutatott tárgyak, mint például a huszárhadosztály történetéhez kapcsolódó relikviák, mind-mind a Vértes lőszerraktárában kerültek elő. A látogatók betekintést nyerhetnek abba a világba, ahol a magyar katonák életüket adták a hazáért, míg a történelmi viharok el nem sodorták őket. A feltárt tárgyak tiszta bizonyítékai az ott lezajlott történelmi eseményeknek. A magyar lovasok határozottan hozzájárultak a hazai katonai hagyományok megteremtéséhez. Fontos szerepük volt abban, hogy a hősök példáján keresztül a magyar hadsereg hírnevét tovább erősítették. A huszárhadosztály elesettjeinek sírja a helyi temetőkben, kisebb számban ugyan, de megtalálhatóak. A vértesi járványok emlékét idézve, a régióban található bányák, bunkerek és géppuskaállások is nyújtanak betekintést a történtekbe. A polgármester azt is hangsúlyozta, hogy bár a kutatásokat és tárgyakat megtekinthetjük, elengedhetetlen, hogy ne csupán a történelem adatait, hanem a mögötte rejlő emberi történeteket is megőrizzük. Ezt az érzelmi, kulturális kincset adja nekünk a történelem, amit nem csupán tudományos, hanem morális szemszögből is érdemes szemügyre venni.

Miniszterként, de emlékező leszármazottként, unokaként is vagyok itt, és ezen keresztül a személyes közelségem a Vérteshez, és a Vértesben elvérzett huszárhadosztályhoz egészen különleges – kezdte beszédét Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter, aki magával hozott és megmutatott egy lövedéktől roncsolt cigarettatárcát is, mely a Nádasdi Huszárezred kapitányaként szolgálatot teljesítő nagyapja életét mentette meg, amikor géppisztolysorozatot kapott a Vértesben. Ez a mára barátságossá szelídült táj egy nagyon nagy seb rajtunk, nemcsak egy nagy múltú fegyvernem utolsó képviselői véreztek itt ki egy borzalmas és Magyarország szempontjából is egy teljesen értelmetlen háborúban, hanem a nemzetünk is nagyon súlyos sérülést kapott – fogalmazott. Hozzátette, a történelem sokáig elfelejtette ezt a generációt, azoknak a katonáknak a helytállását, akik hősiesen védték a hazájukat, és megtettek minden tőlük telhetőt. Kiemelte: ma egy XXI. századi modern magyar haderőt építünk, de ezt csak úgy tehetjük, ha emlékezünk az elődök hősiességére.

A minisztert követően Dr. Ádám Barnabás tartalékos huszár-ezredes ismertette a huszárság múltját, majd Szebenyi István, a Had- és Kultúrtörténeti Egyesület elnöke a település egésze számára fejezte ki köszönetét, amiért befogadták a tárlatot, mint ahogy annak idején befogadták a huszárokat is a házaikba.

A kiállítás hazatért. Hazatért, hiszen több mint 20 éve azzal a céllal kutatjuk a Vértes lövészárkait, hogy az előkerült anyag helyben maradhasson, hiszen az itt élők történelmi emlékeihez kapcsolódnak. Ezek nem a mi, hanem az Önök tárgyai, amiket most mi vissza szeretnénk adni. Életem jelentős részét áldoztam arra, hogy kutassam a hadosztály történetét, felkutassam elesettjeiket, gondozzam sírjaikat, megírjam, megörökítsem hősiességük történetét. És most megnyitjuk azt az állandó tárlatot, amely valóban megmutatja őket. Fotókon, idézeteiken, felszerelési, ruházati tárgyaik bemutatásával még közelebb kerülhetnek hozzánk. Sok feladatom van még, hogy helyükre kerüljenek a dolgok, és mi, utódok méltón tudjuk kifejezni a hálánkat, köszönetünket nekik, akik életüket áldozták hazájukért. Haza kell hoznunk még egy – történetük szempontjából felbecsülhetetlenül fontos – iratanyagot is Ausztriából. Fel kell kutatnunk minél több elesettjüket, és vissza kell adni családjaiknak. Sokan megkérdezték már tőlem, hogy miért csinálom? Erre John Fitzgerald Kennedy idézetével tudok válaszolni: ne azt kérdezd, mit tehet érted a haza, hanem, hogy te mit tehetsz a hazádért. – hangzott el a kiállítás szülőatyjától.

Az eseményen Szolga Róbert szavalatával a Várgesztesi Német Kultúregyesület Dalköre énekeivel tisztelgett az elhunyt hősök előtt.

„Az utolsó töltényig” című kiállítás a Keltike Házba lépve a bal oldali teremben Máriássy László főhadnagy I. világháborús hagyatékát, naplóidézeteit, saját fotóanyagát tárja a látogató elé. A főhadnagy arisztokrataként már abban az időben rendelkezett fényképezőgéppel és végigfotózta a frontot. A tárlat készítői ebbe a környezetbe helyezték bele az I. világháborúból, Doberdóból, Olaszországból hazahozott műtárgyakat. A jobb oldali terem kiállítása a II. Világháború vértesi harcainak állít emléket. Tomka Emil huszár alezredes naplóidézetei vezetik a látogatót, és ebbe az anyagba illesztették bele a Vérteses fotókat, illetve a tárgyi emlékek 60%-a is a Vértesből került elő. A kulacsok, csajkák, bajonettek felnagyított archív fotókra kerültek fel, számos darab sérült, átlőtt, magán viseli a háború nyomait. A katonák huszárnaplóba feljegyzett szavai drámai módon mutatják be a lőszer és felszerelés nélküli helytállást a szovjet túlerővel szemben, amikor már sem emberből, sem technikából nem volt elegendő, és remény sem a győzelemre. Ezt a katonák maguk is tudták, mégis az utolsó emberig kitartottak. Az alakulat három és fél hónapig tartó harcban teljesen felmorzsolódott, személyi állományának jelentős része elesett. Legtöbbjük soha nem kapta meg a végtisztességet, és jeltelen tömegsírokban nyugszanak haláluk helyszínén.