Kedves Hölgyeim és Uraim, mélyen tisztelt Bányászok!

Szent Borbála napján emlékezzünk azokra, akik településünk környékén 1780-tól kezdődően ezzel a mindmáig veszélyes, de nélkülözhetetlen szakmával foglalkoztak.

A fizikai közelünkben talán soha nem volt más rizikósabb, folyamatosan, és oly sokak által végzett munka, mint amit a Bányász végzett. A szerencse és az összefogás ereje által született újra mindennap az, aki régen a föld alá szállt, hogy a fent maradottaknak is megteremtse azokat a kincseket, ami a kényelmes és egyre modernebb életünk alapját képezte.

Miközben a hosszú emberöltők alatt az élet nagyot változott és fejlődött, az odalent végzett munka is jól lemaradva ugyan, de egyre kiszámíthatóbb lett, de igazán biztonságossá soha nem vált.

Ha csak rövid ideig is belegondolunk abba, milyen lehetett szeretteinket, barátainkat minden egyes munkanap hátrahagyni – és soha nem tudni teljes bizonyossággal, hogy találkozunk-e még valaha, akkor kijelenthetjük, hogy a Bányásznak nem csak igazi bátorságra, hanem határtalan hitre is szüksége volt!

A sziklaszilád Hit, amelynek erejével sokszor sok-száz méteres mélységű poklokba leszállva, embert próbáló fizikai munkával töltötte napjait.

Akik nem jártak ott, talán el sem tudják képzelni, hogy ez milyen élet volt és milyen fontos szerepeket tölthettek be a Bányászok lelkében olyan megfogható és megfoghatatlan védelmi vonalak, mint akár Szent Borbála, akinek még a valós egykori fizikai létezésében sem vagyunk biztosak, de bizonyára jelentős erőt adhatott nekik, hogy bízzanak, higgyenek a mindennapi egészséges hazatérésükben.

Tisztelegjünk előttük ma is! Köszönjük nekik, hogy vállalták értünk ezt a küzdelmet és hittek mindvégig a jelképes mondatban: SZERENCSE FEL!