15 végzős diák számára szólt utolsó alkalommal a csengő június 21-én a virágokkal ünnepi díszbe öltöztetett Vértessomlói Német Nemzetiségi Általános Iskolában.

A ballagók hol meghatódott, hol mosolygós tekintettel lépdeltek a megszokott falak között, s vettek búcsút pedagógusaiktól, társaiktól, és osztályfőnöküktől, Novákné Heckenast Mónikától.

Hát… itt vagyunk. A nyolcadik év végén. Egy korszak lezárul, és bár próbálok nagyon komoly lenni, közben mégis ott motoszkál bennem: „Vajon ki fog legközelebb szólni, hogy adjam oda neki a házi feladatot? Vagy ki lesz az, aki hiányolja majd a humorom?"

Mert valljuk be, az általános iskola nemcsak tantermekből és dolgozatokból állt, hanem csupa apró, sokszor vicces, néha idegesítő, de mégis felejthetetlen pillanatból. Ezekből épült fel a mi kis világunk, ami most búcsút int. Emlékeztek még az első napra? Mi, kis elsősök, hatalmas táskával, még nagyobb szemekkel, és körülbelül nulla tájékozódással próbáltuk kitalálni, merre van az osztálytermünk… És most, nyolcadikban, már úgy jártunk be reggel, mintha mi lennénk az iskola titkos tulajdonosai… - tolmácsolta a végzősök gondolatait Becher Zsófia és Takács Gábor, hozzátéve, hogy „ez a nap egy „KÖSZÖNÖM” is.” Köszönünk mindent osztálytársainknak, köszönjük tanárainknak, hogy nemcsak tudást adtak át, hanem emberséget is. Hogy néha szigorúak voltak – de mindig értünk. Köszönetet mondunk osztályfőnökünknek, Móni Néninek, aki mindig ott állt mögöttünk és támogatott minket. Akkor is, ha rossz fát tettünk a tűzre. Hálásak vagyunk az emberségéért, a jó humoráért, a nagy tudásáért, amit igyekezett átadni mindannyiunknak földrajzból és digitális kultúrából. És köszönjük szüleinknek is, hogy minden nap ott voltak mögöttünk. A háttérben. Vagy inkább a frontvonalban… mikor reggel ötször kellett szólni, hogy keljünk fel, vagy amikor este fél kilenckor eszünkbe jutott, hogy másnapra gyümölcsöt vagy zöldséget kell vinni biológia órára, verset tanulni magyar- és német órára, vagy egy pp-t összerakni földrajzra. És valahogy mindig megoldottuk. Közösen. Velük – hangzottak el a hála szavai.

Az életetek folyamatosan egy kisebb és nagyobb közösséghez kapcsolódik. Az első a szüleitekhez való viszonyról szól. Ne feledjétek, a család a legalapvetőbb kötelék, az édesapátok, édesanyátok mindig mellettetek áll, és ez független attól, hány évesek vagytok. A másik egy nagyobb közösség, amelyhez akarva, akaratlan tartoztok. Azokból lesznek a legsikeresebb emberek, akik jól és hatékonyan tudnak közösségben dolgozni, jól tudnak kapcsolatokat építeni és életben tartani – szólt az utolsó igazgatói tanács Walcz Zsuzsannától, aki gondolatai zárásaként nem sikert kívánt, hanem azt, hogy a diákok legyenek boldogok. A boldogság nem állapot, hanem egy készség. Kívánom, hogy legyen bennetek elég tisztesség, szeretet és hűség, hogy mások is, veletek együtt boldogok lehessenek – fogalmazott.